Kiskorunkban első ellenkezéseinkkel kezdjük el határainkat kialakítani. „A kisgyerek még egynek érzi magát az édesanyjával, ám eljön a pillanat, amikor már nem azt mondja, hogy a Palkó labdája, hanem azt, hogy az ÉN labdám. Ebben a pillanatban megjelenik a ’szembefordulás’, a leszakadás, a dac, az akarás az akarásért. Nem tudom még befűzni a cipőmet, de ÉN akarom befűzni! Vagy éppenséggel be tudom fűzni, de NEM akarom!”1 Természetes jellemfejlődésünk része, hogy megtanulunk nem-et mondani. Belső világunk kibontakozására viszont nem mindenki reagál egyformán környezetünkben. Nem biztos, hogy mindenki el tudja (rögtön) fogadni a viszonyulásunkat, vagy a véleményünket. A konfliktusok, viták, néha még a veszekedések is elkerülhetetlenek az életünkben. Természetesen nem mindegy, hogyan reagálunk egy ilyen élethelyzetben, erőfölényre akarunk szert tenni és mindenáron vélt igazunk bizonyítása a cél, vagy képesek vagyunk egy magasabb nézőpontból a konszenzus létrehozására törekedni. Akárhogyan is teszünk, bizony esetenként ilyenkor megbántódhatunk, megsérülhetünk. Aztán továbblépünk, vagy úgy hisszük, hogy továbbléptünk. Ahogyan telnek a napok, időnként bosszankodunk, kivetítünk, netán automatikusan panaszkodunk. Észre sem vesszük, hogy sérelmeink, nehezteléseink, mennyire irányítanak minket. Nem (feltétlenül) tudatosul ilyenkor bennünk, hogy ennek hatására csökken energiaszintünk, értékes agyi kapacitásaink nagy részét pedig lekötjük. Eközben történhetnek körülöttünk apró csodák, pozitív történések, de meg sem látjuk őket, hiszen feldolgozatlan érzelmeink folyamatosan hatásuk alatt tartanak minket.

Lelki beállítódástól és az elszenvedett bántások mértékétől függően vannak, akik jobban veszik az akadályokat és vannak, akik többször is megbotlanak, fortyognak, szélsőséges esetekben meg is betegedhetnek. A düh és a harag hatására feszültségeink folyamatosan halmozódnak, előbb-utóbb (akár károkat okozva is) felrobbannak, vagy ellenünk fordulnak. Bármennyire gyötrő, vagy fájdalmas egy emlék, a neheztelés csak nekünk ártalmas. A másik fél, akire a harag irányul, legfeljebb taszítást érez az irányunkból, negatív érzéseinkkel a valódi rombolást magunkban okozzuk.

Szerencsés esetben eljön az a pont az életünkben, amikor szembe merünk nézni megrázkódtatásainkkal, régi mumusainkkal és elkezdjük elengedni a terheinket. Ez azonban – bármilyen praktikát is alkalmazunk – csak akkor működik, ha képesek vagyunk másoknak és önmagunknak is megbocsátani, majd ennek következtében elfogadni.2

A megbocsátáshoz vezető úton el kell engednünk büszkeségünket. Sokszor olyan erős méltóságérzet válhat úrrá rajtunk, hogy lealacsonyítónak érezzük a másikhoz történő közeledést. Különbnek gondolhatjuk magunkat, önérzeteskedhetünk. Mindeközben persze – tudat alatt – szüntelenül éltetjük a neheztelés energiáját. Megfordíthatjuk a folyamatot, ha megkeressük a másikban a jót. Duális világban élünk, minden emberben lehet jót találni, amiért becsülni lehet.

Az igazi megbocsátáshoz az is szükséges, hogy ne csak a saját oldalunkat nézzük, hanem a másikét is. Ugyanaz a történés több ember számára egészen mást jelenthet. Ha megkérdezzük őket, függetlenül attól, hogy ugyanazt élték át, mindenki máshogyan értékeli azt. Olyan sok tényező befolyásolja viselkedésünket, elengedhetetlen, hogy ismerjük a másik fél álláspontját is.

Ahhoz, hogy megfelelő helyzetértékelésünk alakuljon ki, fontos, hogy meg tudjuk találni az egyensúlyt a befelé figyelésben és a külvilág értékelésében is. Nem visz előre, ha mindig belülre tesszük a fókuszt, ahogyan az sem, ha kívülre. Képesnek kell lennünk ráérezni, mikor lényeges, hogy a környezetünkre hangolódjunk és mikor előnyösebb, ha belső érzéseinkre koncentrálunk.

Amikor készen állunk arra, hogy a harc helyett a szeretet vezéreljen minket, nagy lépést teszünk önmagunk felé. A megbocsátás energiája igen hatalmas és erőteljes. Ha megbocsátunk valakinek és ezt szívből tesszük, óriási feloldozást élhetünk át mi magunk is. Elementáris energiáink szabadulnak fel ekkor, megkönnyebbülünk. Arról nem is beszélve, hogy „a megbocsátás egyben védelmet is biztosít a számunkra, mert attól kezdve, hogy megtörtént, már lepattannak rólunk a másik ember negatív rezgései és gondolatai”.3 Felülemelkedve egónkon és korlátainkon, különös erő és jóság tölti meg lényünket. Amikor pedig ez bekövetkezik, már el is fogadtuk az eseményt, kinyitottuk magunkat a magasabb, minőségi energiák, és ezáltal egy derűsebb élet felé.