Élt valahol egy kicsi, hétköznapi szent, aki sok éve már igen boldog és megelégedett életet folytatott. Egy nap, amikor éppen a piszkos edényeket mosta el a kolostor konyháján, egy angyal jött hozzá és így szólt:

– Az Úr küldött engem, hogy megmondjam neked: itt az idő, hogy az örökkévalóságba költözzél.

– Hálásan köszönöm az Úristennek, hogy ennyire a gondomat viseli – válaszolt a szent -, ám látod, milyen halom mosatlan edény vár még rám. Nem szeretnék hálátlannak bizonyulni, de igen örülnék, ha a Mennyországba való menetelt kissé elhalaszthatnám.

Az angyal bólintott a szent kérésére, majd csöndesen és alázatosan eltűnt. A kis szent pedig folytatta a mosogatást, mintha mi sem történt volna. Aztán még sokmindent tett-vett heteken, hónapokon át, amikor egy reggel újra megjelent az angyal nála. A szent éppen a virágokat kapálta a kertben. Mindjárt mondta is az angyalnak:

– Látod, mennyi gaz van ebben a kertben! Az örökkévalóság biztosan tud még egy picikét várni rám!

Az angyal mosolygott és ismét eltűnt szótlanul. A kis szent befejezte a munkálatokat a kertben, de aztán rengeteg tennivalója akadt. Mind el kellett végeznie. A kórházba betegek ápolására hívták. Éppen egy magas lázban szenvedő beteget itatott meg, amikor újra megpillantotta maga mellett az örökkévalóság angyalát. A kis szent kitárta karját a betegek felé, mintha azt akarta volna mondani:

– Látod, mit csináljak? Itt hagyhatom ezeket a szegény betegeket?

Amikor este a kis szent végre cellájába térhetett pihenni, s végignyúlt a kemény deszkákon, ijesztően öregnek érezte magát, sajgott a teste a fáradtságtól és így imádkozott:

– Ó Uram, most már igazán elküldhetnéd angyalodat, ha szívesen látsz a Mennyországban!

Még be sem fejezte a kérést, máris ott állt az angyal az ágya mellett…

Így szólt hozzá a kis szent:

– Kész vagyok, hogy hazatérjek a Mennyországba!

Az angyal erre is bólintott egy nagyot, és csöndesen megszólalt: – Mit gondolsz, barátom, egész idő alatt hol voltál?