“Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek… Szeretek élni! És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással, mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül!” (Müller Péter)

“Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá – segíteni kell neki.” (Müller Péter)

“Végigcsináltam a kutyám haldoklását. Amikor szemében kialudt a fény, lefogtam a szemhéját….tetemét az ölemben cipeltem a kertbe, magam temettem el. Egyszerre voltam mestere, dadája, orvosa, gazdája, táplálója, mentője, gondozója, élettársa és sírásója. És a barátja persze…”
(Müller Péter: Szeretetkönyv)

“Kellene az életemben egy ember, legalább egyetlen ember, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját ki merem adni. Akit beengedek magamba: ez vagyok, minden jóval, rosszal, nemes és szennyes gondolattal együtt.
És ez az egyetlen ember az, akit valóban szeretek.

Ha igaz az, hogy a szeretetben a kettő egy lesz, és egymásba ölelkezik, akkor ott nem lehetnek magántitkok, hozzáférhetetlen sebek, és főleg levegőtlen, gennyes sebek nem lehetnek, mert nem tudnak egymással összeforrni. Összeforrni csak a tisztaság tud, ezt még a sebészek is tudják, mert még a testünk is így működik. Senki sem tökéletes! És elvárhatatlan, hogy az legyen, mert az ember nem az.” (Müller Péter: Örömkönyv)

“Minden csoda alapja a szeretet.” (Müller Péter: Szeretetkönyv)

“Kétféle beszélgetés van.

Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok – színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő.
Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá.
Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barát­ra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki.
A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.”
(Müller Péter: Szeretetkönyv)

“A vallás elválaszthatatlan a csodától.
És itt nemcsak a csodás tettekről és legendás eseményekről van szó, hanem az imádságról is.
Imájában az ember azt kéri az Istentől, hogy tegyen csodát.
Csoda alatt azt érti, hogy lépjen át az Úr a kérlelhetetlen törvényeken, és változtassa át a nehéz valóságot. Könnyítsen a súlyos életterheken, lágyítson a fájdalmon, segítsen gondolatai, reményei és vágyai megvalósulásában.
Keresztény szóval az imádság kegyelmet kér törvény helyett.
A kegyelem pedig – ebben a kőkemény törvényvilágban – csoda.”
(Müller Péter: Titkos tanítások)

“Aki szeret, annak fickándozik a szíve. Annak az élete színes, és süt a napja. Aki nem szeret, olyan tájakon jár, ahol nem süt a nap.”
(Müller Péter: Szeretetkönyv)

“A külső pörgés mindig az önmagunktól való menekülés biztos jele.”
(Müller Péter: Titkos tanítások)

“S ahogy a rosszra, a jóra is rá kell szokni.
Vérré, reflexszé, ösztönné, jellemmé és végső soron sorssá csak az lesz, amit sokszor ismételünk.
Ha valamiben nincs hosszú időn át tartó munka: sohasem lesz a miénk.
Ezért a valódi akarat nem csupán az, ami benső Vezérünktől eredően villámként átcikázik rajtunk, s bevilágítja lelkünk homályos tájait, hanem az, amit sokáig akarunk.
Hogy “Mit tegyek?”, azt már tudom.
De ez még kevés.
Az igazi akaratot onnan lehet felismerni, hogy az hétfőn, kedden, szerdán, októberben, novemberben, decemberben, jövőre és még húsz év múlva isakarom.” (Müller Péter: Titkos tanítások)

“Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.
A többi nem az.
A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” – miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!”
Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk.

Felébredünk.
Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.” (Müller Péter: Szeretetkönyv)

“Sokan vannak, akik elintézetlen benső viszonyaikat kívül akarják rendezni. Abban a tévedésben vannak, hogy a másokhoz való jóság pótolhatja az önmagunkhoz való jóságot. Sok örömtelen lélek gondolja azt, hogy a szeretet csupán az emberekhez fűződő kapcsolatait jelenti, ezért önmagához nem jó. Önmagát lebecsüli, ostorozza, örökösen bűntudatos, s csak a túllihegett külső pótcselekvések néhány pillanatában éli meg, hogy ő nem is rossz ember.
A másikkal “jót tenni” csak akkor lehet, ha észre sem vesszük. A valódi “jótett” nem is lehet más, mint hogy a másik embert önmagához visszavezetjük; saját erejére, sorsmegoldó hatalmára ráébresztjük – végső soron, hogy megtanítjuk önmagát szeretni. Márpedig ha ezt magunkkal nem tudtuk megtenni, másokkal sem fog sikerülni.” (Müller Péter: Szeretetkönyv)

“Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az… A nagy találkozások, a lélekközeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő.” (Müller Péter)

“Az imádságnak nincs ” tudományos” értelme. De ez a tudomány szegénysége, nem az imáé. Az igazán nagy tudósok jól ismerik az ima jelentőségét.”
(Müller Péter: Jóskönyv)

“A Mindenség nem értelmetlenül kattogó, öntudatlan gépezet, hanem minden ízében Tudatos világ, amelyet egy Tökéletes Intelligencia teremtett, sőt benne van! Az atomoknak is van szerény értelmük, emlékük, érzékenységük, ők is követnek valamit: egy gondolatot, egy mintát, egy energia-törvényt, amelyből kristályok, hegyek, csillagok, növények és állatok lesznek….

Ami láthatatlan, az a felfoghatatlan Bölcsesség irányító mintája, ereje, szelleme, mely mindent áthat, minden benne van és mindennel szétválaszthatatlanul egy!

Az igazság nem az, amit gondolunk – hogy mi okos emberek egy oktalan Univerzum lakói vagyunk, hanem éppen fordítva: mi oktalan, önhitt és buta emberek egy abszolút Intelligens világnak nem “lakói”, hanem elválaszthatatlan részei vagyunk, melyben minden mindennel összefügg!

Nem ok-okozati alapon, hanem eredendően és szétválaszthatatlanul. Nem tőlünk független díszletben élünk – hanem egyek vagyunk vele. Semmi sincs “külön”.” (Müller Péter: Jóskönyv)